NEGYVEN ÉVE JUTOTT FEL AZ NB I-BE

Először arra gondoltam, hogy csak az NB I-be jutás időpontjáig, azaz 1983 tavaszáig írom meg a Kertész István és Stettner János által „nevelt”, Magyarfi László által fémjelzett csapat „hőstetteit”.

Noha a legmagasabb osztályba való feljutást kiharcoló csapatnak már Simon Károly volt az edzője, a sikert Stettner János alapozta meg, aki öt évig edzője, nevelője volt a feljutást kiharcoló játékosoknak. A csatolt fotó is jelzi, milyen messziről indultak.

Az anyaggyűjtés közben jött a felismerés, hogy negyven évvel ezelőtt – éppen ezekben a hetekben – harcolta ki a SÁÉV SC az NB I-be való jutást (nehéz megélnem, hogy negyven évvel később az NB I-ben való maradásért harcol kosárlabda csapatunk).

Szerencsés egybeesés, hogy a negyven évvel ezelőtti, sorsdöntő győztes mérkőzést megelőző napokban adták át a Városi Sportcsarnokot (Körcsarnokot), amely számos emlékezetes csatának lett színhelye

Evés közben jön meg az étvágy: az első osztályban játszó (profi) csapat működéséhez (működtetéséhez) legalább annyi (ha nem több) esemény kapcsolódik, mint az amatőr korszakhoz. Jó lenne láttatni az utókorral, hogy az amatőr kosárlabdázók hogyan élték meg - az egyik napról a másikra megjelenő - az NB I-es bajnokság által diktált profi követelményeket.

Ezért kell megírni írni az NB I-es időszakot is -született meg az elhatározás.

Az elhatározásomat az is erősítette, hogy a kaposvári önkormányzat közgyűlése emlékévnek nyilvánította 2023-as évet. A SÁÉV SC kosárlabda csapata és a Körcsarnok jubileumáról való megemlékezés jól illeszkedhet a „150 éve város Kaposvár” emlékév programjai közé.

Amikor belemerültem az anyag-gyűjtésbe, rá kellett jönnöm, hogy egyedül kevés vagyok. Így, hát megkerestem Mihályfalvi Pétert, a KOMETA Kaposvári KK technikai vezetőjét, akiről tudtam, hogy nagy szerelmese a kosárlabdának és nagyon sok korabeli, a kilencvenes évekhez kapcsolódó dokumentumot gyűjtött össze (én is sok, korabeli anyagot átadtam a Monok vezette klubnak).

Partner találtam Péterben.

Megállapodtunk, hogy először - a Somogyi Néplap archívuma és Stettner János gyűjtése alapján - megírom az „ősidőktől”, az NB I „kapujáig” tartó időszak történetét („Stettner korszak”, 1981-ig).

A következő fejezetben az ezt követő két évet, az NB I-be jutásig tartó időszakot idézem fel. Majd folytatásaként az amatőrből a profi korszakba való átmenet nehézségeiről-, az elsőosztályú lététért-, a működés pénzügyi feltételeinek megteremtéséért folytatott küzdelemet-, a tanácsi-, illetve az önkormányzati támogatásért való „kuncsorgás” nyomorúságos éveit tenném közkincsé, egészen 1995. szeptemberig.

Az 1981 és 1995 közötti időszak megírását azért is vállaltam, mert a közel, mint egy másfél évtized „eseményeinek” közvetlen részese, „alakítója” voltam, mint a SÁÉV SC szakosztály elnöke, majd a Club elnöke (ügyvivője).

Ezekben az években voltam elnöke a Somogy megyei Kosárlabda Szövetségnek és az MKOSZ égisze alatt működő, NB I-es Férfi Ligának.

A diáksport támogatása, a megyei kosárlabda bajnokság újjá szervezése, a kosárlabda népszerűsítése országos elismerést váltott ki: elsők között kapta meg Kaposvár a "Kosárlabda Városa" címet (zászlót).

Péterrel megállapodtunk abban is, a csapat krónikájának következő szakaszait - amelyek bár nem voltak mentesek a hullámvölgyektől - már sokkal sikeresebb, fényesebb időszakot fognak át, Fekete Ádám edzői működéséig bezárólag közösen írjuk meg (Ádám, mint a „csúcstartó”, aki az első osztályban, egy csapatnál leghosszabb ideig volt edző).

Persze, ha bírjuk erővel és főleg, ha lesz rá igény.

Hogy’ kerül a cipő az asztalra?

A kaposvári kosárlabdával a „kapcsolat-felvételem” valamikor 1971-1972 környékére tehető. Már nem emlékezem pontosan hogyan, de Kertész István (maradjunk az Öreg becenévnél) valahonnét megtudta, hogy korábban az NB I-es Soproni MAFC-ban játszottam.

Tény, hogy sikerült neki néhány mérkőzés erejéig az akkor NB III-as Kaposvári Vasutas csapathoz csábítani. Nehezen viseltem, hogy sok „tűzkezű” játékos között – mint, aki irányító volt korábbi csapatában – jobbára csak az alapvonali/oldalvonali bedobások esetén találkoztam a labdával. Ezért aztán, hamar átváltottam a kispályás focira, így esetlegessé vált a kapcsolatom a csapat vezetőivel.

Amikor elérhető közelségbe került az NB I-be kerülés, rendszeressé vált a kapcsolatom a sportegyesület-, illetve a SÁÉV (Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat) vezetőivel. Dokumentálható „beosztásom” 1981-től szakosztályelnök volt (Kertész István a SÁÉV SC szakmai vezetője volt).

Annak idején a Somogy Megyei Tanács Tervosztályán dolgoztam (osztályvezető helyettesként), így megbizatoásom a „kapcsolattartás” volt. Ehhez persze tudni kell, hogy annak idején nem a Városi Tanácson-, hanem a Megyei Tanácson dőltek el a dolgok. Sugár Imre, az akkori tanácselnök nagy sportbarát volt (gyakran szurkoltunk egymás mellett ülve a Rákóczinak, később pedig az NB I-es kosárlabda csapatnak).

A városi sportcsarnok befejezésével szinte egyidőben a SÁÉV SC feljutott a legmagasabb osztályba. A Körcsarnok ünnepélyes átadása csak néhány nappal előzte meg az első osztályba való jutást eldöntő győztes mérkőzést.

Még tartott az másodosztályú bajnokság, amikor bekopogtam Sugár Imre megyei tanácselnökhöz: „van már sportcsarnok, van ismét NB I-es kosárlabda csapat, amely, egy évig biztosan programot ad a létesítménynek. Ha azt szeretné a megye/város vezetése, hogy az NB I tartós állapot legyen, akkor, a támogatását kérem a „profi” kosárlabda csapat kialakításához, a csapat játékosállományának megerősítéséhez szükséges feltételek megteremtéséhez. Nem szeretnénk a Honvéd Táncsics SE sorsára jutni, amely kétszer is feljutott az NB I-be, és egy szezon után mindkétszer kiesett”.

Nem titkolt cél volt, hogy olyan kosárlabdát csináljunk, mint amilyen diákéveimben, majd játékos koromban, Sopronban volt (beleértve a diáksport támogatását, a kosárlabda népszerűsítését utánpótlás nevelést).

A sportbarát megyei tanácselnök megígérte a támogatást. Igéretét be is tartotta. Jelentős érdemei voltak abban, hogy sikerült az „induláshoz” szükséges feltételeket megteremteni.

Így kezdődött – immár Kaposváron – második „NB I-es” pályafutásom. Így „nyelt el” a KOSÁRLBDA, amely nem kevés munkahelyi és „környezeti” konfliktust okozott. Akkor még nem is sejtettem, életem legküzdelmesebb szakasza következik, nem csak a kosárlabda terén.

Folytatás: I. rész: „őskortól”, az NB I kapujáig