A sunyiság határai

A polgármester búcsúztató beszédében – csak úgy mellékesen – megjegyezte, a Hivatal dolgozói is elköszöntek főnöküktől. Azt azonban nem említette, hogy mi volt az a - ilyenkor szokásos - emléktárgy, ami emlékeztetni fogja Dr. Kékit a Hivatal élén eltöltött két és fél évtizedre. Biztos voltam benne, nem egy üveg bort kapott munkatársaitól, mert ők tudják, többet érdemel. Gondoltam, az ajándékra a pénzt munkatársai adták össze. Így is történt.  A képviselőknek nem kell erről tudniuk.

Meglepődtem, amikor a decemberi közgyűlési előterjesztés egyik eldugott sorában olvashattam: „Dr. Kéki Zoltán címzetes főjegyző nyugdíjazása, ajándéktárgy költségei és járulékai 746 000.-Ft.” Nem az összeg nagyságán lepődtem meg, mert az igazán mértéktartó, mondhatnám az elhagyott funkcióhoz képest szerény. A polgármester módszerén lepődtem meg. Ezt nevezem sunyiságnak. Az elismerésnek, a megemlékezésnek nem elhanyagolható fokmérője az, hogy mások is tudnak róla. Mert milyen az a kitüntetés, elismerés, amit suttyomban adnak át az arra érdemesnek. Ezért is vannak ünnepekhez kapcsolt kitüntetések, elismerések, amikor egy közösség megemlékezik azokról, akik a legtöbbet tettek a közért.

Az „erős város” képviselő testülete miért nem tiszteleghetett a Hivatalát 25 év után elhagyó Dr. Kéki Zoltán előtt legalább azzal, hogy egy aktív - számos kitüntetéssel elismert - életút lezárásához illő körülmények között - akár Szita Károly elköszönő szavaiból - szerez tudomást egy méltó megemlékezésről. Miért egy költségvetési rendelet módosításából kell megtudni, hogy a kaposváriak pénzéből nem csak egy üveg borra tellett. Erre mondják, „a stílus maga az ember!”